Itt van ez a rohadt nagy szikla a barlangomban.
Nem is tudom mikor került ide, de vagy ezer éve biztos itt van. Nem tudok tőle megmozdulni. Útban van állandóan. Mindig belerúgok véletlenül.
Dühös vagyok rá, próbálom megmozdítani, kitolni innen. De nem megy. Szinte összenőtt már a földdel.
Nem is illik ide, teljesen más az anyaga, mint a környezetének. Olyan furcsa, mintha nem is erről a bolygóról származna. Egyszer csak bezuhant ide. Senki se hívta.
Annyira utálom, hogy itt van. Mindenféle módszert kipróbálok, hogy eltakarítsam. Próbálom átformálni, faragni belőle valami hasznosat. De hiába, csak a felszínt tudom kapirgálni.
Aztán egy nap, egy újabb sikertelen kilakoltatási kísérlet után fáradtan ülök a barlang sarkában. És figyelem a maradék, de már oszló gyűlölettel.
Nem is olyan már, mint régen volt. Sokkal kevésbé állnak ki az oldalai. Szinte gömbölyű. Látszanak még rajta azért mélyedések, de amúgy már nem ütöm bele magam mostanában. Egészen megtanultam együtt élni vele.
Aztán közelebb megyek hozzá. Meg is érintem. Hideg. De mintha kezdené átvenni a kezem melegét.
Közben belém hasít egy érzés vagy gondolat. Hogy igazából ő se akart idejönni. Kiszakadt valahonnan és egyszer csak ide csapódott be. És nem tud már mit tenni ezzel.
Ülök ott mellette, nekidőlök. Mintha mesélne is valamit. A saját történetét. Egy számomra idegen, de érdekes világról. A régi hazájáról, ami már lehet nem is létezik. A vágyáról, hogy újra otthon érezze magát.
És változik bennem a viszony felé. A dühöt átveszi egy szomorkás, együttérző szeretet.
Már nem teherként, akadályként tekintek rá, hanem kíváncsisággal. Mit tanulhatok tőle? Igaz, útban van sokszor és sok helyet foglal, de mégis, hogyan lehetne hasznos a jelenléte?
Anélkül, hogy átformálnám.
Az akadályból egyre inkább válik egy szent hellyé, amit már nem haraggal kerülgetek, hanem megpihenni, gondolkodni ülök le mellé. Kapcsolódni és erőt meríteni abból az ősi bölcsességből, amit magával hozott.
Nálad is van ilyen hívatlan lakó?
Ha igen, mit mesél?