„Engedd el. Ne foglalkozz vele.”
Biztos mondták már neked is – vagy te másnak.
De miről szól valójában ez a mondat?
Mert legtöbbször nem segít. Csak annyit mond:
„Mindenki nyugodjon le a picsába.”
Csakhogy az eredmény nem nyugalom, hanem düh, szomorúság, vagy valami távolság.
Olyan érzés, mintha a másik nem lenne ott veled.
Mintha ki akarna húzódni a helyzetből, mielőtt még ő is megérezne belőle valamit.
Olyan ez, mint amikor át kell pakolni pár köbméter fát a telek egyik végéből a másikba. Áthívod a haverod, ő átjön, de ahelyett, hogy beállna segíteni, bont egy sört és közben mondogatja:
„Nyugi, már nincs sok hátra, estére biztos kész leszel vele.”
Pedig ilyenkor nem az számít, hány rönköt visz el.
Hanem az, hogy megfog-e egyáltalán párat.
Hogy hajlandó-e kicsit bekoszolni a kezét, és ott lenni veled.
És az is teljesen rendben van, ha nem bírja, ha fáradt, ha csak fél órát marad. Csak mondja ki:
„Figyelj, most nem megy. Eddig bírtam.”
„Eddig tudtam maradni.”
Ezerszer jobban esik egy őszinte nem, mint egy üres biztatás.
A legtöbb ember nem gonosz vagy érzéketlen, csak nem tud mit kezdeni a másik nehézségével.
Pedig sokszor már az is elég lenne, ha egy pillanatra ott maradna –
velem, veled, a fával, a teherrel.
Nem kell elengedni.
Elég, ha egy kicsit együtt visszük.